Kiállításmegnyitó: február 10. 18.00 óra, megnyitja: Aknai Katalin.
A kiállításra szánt munkák alapkoncepciója egy korábbi fotódokumentációmból indul ki, mely a 2015 óta tartó migrációs hul- lámmal foglalkozott. A helyszín a röszkei határhoz közel eső vetőföldek övezte földesút. A menekültek ezen az útvonalon próbálnak átjutni a határon, hogy elérjék céljaikat. Az elhagyatott útszakasz nem árulna el semmit önmagában, ha nem lehetne felelni egy-egy elhagyott rossz cipőt, családi fotókat és használt pelenkákat. Számomra ezeknek az embereknek a kitartása a vetőföldeket övezte tüskés gyomnövényzet állóképességével vetekszik. Munkáimban ezzel a jelenséggel foglalkozok, a szögesdrótokra asszociálható formák párhuzamba állítja a természetben rejtőzködés kapcsolatát.
„A nocturnal predators című sorozatomat szeretném nektek bemutatni, amelyet 2022 nyarán kezdtem el kivitelezni. De maga a kutatás és az inspiráció egy korábbi, 2020-as fotó sorozatomból indul ki, ahol az egyéni futótávom és a határt Szegeddel összekötő földutak jelenségeivel foglalkoztam. Ezeken a fotókon elektromos árampóznákat láthattok, én ezeket az oszlopokat számoltam futás közben, így sarkalva magam, hogy minél több kilométert fussak.
Ezek a földutak tulajdonképpen nem rendelkeznek nagyon egyedi látványossággal, kietlenek. Általában, ha valakinek elmesélem, hogy szegedi vagyok, mindig megkérdezik, hogy ott nem unalmas élni? Hisz hegye sincs, akkor nem is város. Ezzel szemben nekem nagyon sok mindent jelent, már egészen fiatal koromtól. És nem csak azért, mert én a környéken nőtem fel. Nekem azért fontos, mert ahogy említettem, ide szoktam kijárni futni, meditálni és gondolkodni, kiszakadni a valóságból, egyszóval elmenekülni.
Ahogy elmenekültem a valóságomtól, arra lettem figyelmes, hogy ezeket az utakat más is használja. Ezt a körzetet azt is jellemzi, hogy a határon nagyon sokan ezeken a földutakon próbálnak átjuni. Egyszerre felütötte a szemem, hogy milyen érdekes disszonancia ez, hisz ők is és én is menekülök valamitől, az meg még különösebb volt, hogy nem is tudhatnék róluk semmit, hogyha nem hagyták volna el néhány használati tárgyaikat. Ezért is adtam ezt a címet ennek a sorozatnak. Elkezdtem ezeket dokumentálni, olyan személyes tárgyakat is véletlen ott hagytak, mint ez a fotó. Azt vettem észre, hogy napról napra ezek a tárgyak egyfajta szimbiózisba kerülnek egymással, mintha mindig oda tartoztak volna.
Az említett jelenségek inspirálták a nocturnal predators című munkámat. Jelenleg 10 darabból áll a sorozat, amelynek a főszereplője egy organikus lény. Ezt a lényt a szögesdrótokhoz szoktam hasonlítani, kezdetben statikusak voltak, majd egyre inkább anorganikus struktúrákká alakultak át a Nagy üres térből előtűnve.
Ezeket a munkákat, amikor elkészültek, kivittem azokra a helyekre, ahol a hátrahagyott használati tárgyakat felhalmozták, általában azokhoz a villanyoszlopokhoz halmozták fel, amiket én számolni szoktam futás közben. Az installálás folyamán rájöttem, hogy ezek a munkák szervesen összefonódnak, az adott helyszínnel a munkák elkezdtek kommunikálni ezekkel a hátrahagyott, természet által érintett tárgyakkal.”
A Művészetek és Irodalom Házának, Játékterem elnevezésű, nagy belmagassággal rendelkező, 44nm-es terme kiválóan alkalmas egyedi installációk bemutatására.
